Nárcisztikus epidémia

A családalapítás és mindenek előtt a szülési idő egyre későbbre tolódása ismert jelenség, és jó ideig mindezt a karrierépítéssel magyaráztuk, ám szembe kell néznünk vele, hogy mára egésze más áll a háttérben. Hosszú ás fáradalmas munkával ugyanis kitermelt magából a társadalom egy egészen önző, egészen nárcisztikus hozzáállást, amit a mai fiatalok, tizen-, húszon és esetenként harmincon túliak gyönyörűen példáznak. Az elkövetkezendőkben sorolt jellemzők természetesen nem ilyen ellenszenves formában nyilvánulnak meg, mint ahogy az papíron kinéz, de ha rátesszük a sok elterelő magatartást, a mások és saját magunk hitegetését, becsapását, a folyamatos okoskodást, ami tetteinket magyarázza, bizony nem csak ismerőseinkre, hanem magunkra is könnyen ráismerhetünk. A jelenséggel egyre több szakember foglalkozik, a nárcisztikus generáció a figyelem középpontjába került, könyv is született róla, nézzük hát, miért és hogyan lettünk jól elszúrva szerintük. (Közben persze tartsuk szem előtt, hogy a kategorizálás nem feltétlenül jó dolog, és hogy egy általános jelenségről beszélünk, melynek lehet, hogy minden, lehet hogy némely jellemzőjét tapasztaljuk, de lehet, hogy egyiket sem. Valami azonban tényleg megváltozott.)
 

Az én mindenek felett

Nem a freudi szuperego, hanem a saját boldogságom keresése áll ezen új generáció figyelmének központjában mint mindenek felett ott lebegő, egyetemes cél. Ha a fogalomnak nem ellenszenves oldalát domborítjuk ki, ha nem önzőségnek nevezzük, emészthetőbbé és ismerősebbé válhat a tény. Fordítsuk így például, s mondjuk ki hangosan: "ha én nem vagyok boldog, hogyan tehetnék boldoggá mást? Ha nem valósítom meg magam, ha nem úgy élek, ahogy szeretnék, nem nyújthatok a partneremnek semmit. Ha én nem szeretem magam, hogyan szerethetne más?" Ezt talán már saját szánkból is hallottuk, hisz nem csak barátnői megerősítések kedvenc közhelye ez, hanem magazinok, életmódrovatok is előszeretettel hangoztatták az elmúlt években - úgy tűnik, hiba volt. Szép gondolatok, csak úgy tűnik komoly vakvágányra raktak egy egész generációt. Megszerettük magunkat ugyanis olyannyira, hogy egy tapodtat sem vagyunk képesek engedni saját boldogságunkból. Úgy érezzük, erősek és szerethetők vagyunk, konkrét elképzelésekkel arról, hogy milyen a tökéletes pasi és a tökéletes kapcsolat, amit megérdemlünk, ami jár nekünk. Azt gondoljuk, megváltjuk a világot, kitaláljuk a nemlétező formát, amiben egy párkapcsolat úgy működik, ahogy az működni képes, nem úgy, ahogy az elcseszett példákban látjuk. A bibi csak az, hogy más forma nincs, nem azért nem találták föl eddig, mert őseink gyökerek voltak, hanem mert a társadalom széthullik, ha mindenki a saját boldogságát hajtja. Szomorú belátni, de ez van.

Okosok szerint jellemzően kissé másnak, nem ritkán különbnek, de legalábbis csodabogárnak tartják magukat a magánéleti viszontagságokban vergődő fiatalok ezen új, nárcisztikusnak nevezet egyedei, ám ennek többnyire nincsenek is tudatában, csak annak, hogy mi az, amit nem akarnak. Tökéletes példája lehet a típusnak a Vicky, Christina, Barcelonából maga Christina, akinek fogalma sincs milyen a jó párkapcsolat, de semmiképp nem olyan, mint másé, és semmiképp nem olyan, mint amiben benne van. Érdekességképp említsük meg azt is, hogy pszichológiai kísérletek eredményei szerint több mint háromszor annyi huszonévesnél mutathatók ki a nárcisztikus személyiség tünetei, mint a hatvanon felüli generációnál. Érdekes mindennek magánéleti vonatkozásain túl társadalmi jelentőségein is elgondolkozni egy percre. Hogy fogunk együtt élni, békében egymás mellett, ha mindenki teljes meggyőződéssel hiszi, hogy bizonyos dolgokhoz joga van, s veti el minden formáját a köz javára való áldozathozatalnak? Nem is olyan utopikus a kép, igaz? Kérem a szocpolt, de majd akkor adózom, ha megkapom az államtól szolgáltatás formájában, ami jár nekem. Nem adok a szegényeknek pénzt, hisz még nyaralásra sem telik, pedig az jár nekem.
 

Itt vagyok, én vagyok, kész vagyok

Tovább bonyolítva és kiszolgálva az én-gépezetet, látható, hogy egész arzenált fejlesztettünk és vetettünk be az utóbbi időben arra, hogy saját egónkat kommunikáljuk, s ezzel magántőzsdei indexünket emeljük. Mindegy, hogy szélsőséges formában tesszük ezt bérelt paparazzival, tonnányi méregdrága és szuperextrém ruhával a legújabb divat jegyében vagy "csak" a twitterre írjuk ki percenként, hogy mit csinálunk, a lényeg ugyanaz. Hahó, itt vagyok és menő vagyok, vedd észre. Jól nézek ki, jó fej is vagyok. Trendinek és menőnek lenni alapelvárás a nárcisztikus generációban, kibújni alóla egyszerűen nem lehet. Vagy csinálod, pörgeted a Facebook profilod, és minél többen lájkolják a videódat, annál menőbb vagy vagy kicsit sértetten és kívülállóként személed mindezt, hangosan anyázva, csöndben önmarcangolva, hogy hol maradtál le, mikor lettél béna arc.

A sokat elemzett külsőségesdi - a magam mutogatása és értékem növelése,  az "egészséges önértékelés", a nyitottá lett világ, a net, ahol az is valaki, aki egyébként senki - egészen átformálta a magunkról és a kapcsolatokról alkotott képet. A menőségi index legalább olyan fontossá vált, mint az, hogy okosak vagyunk vagy hogy elég kerek-e a fenekünk. És természetesen mellénk legalább olyan menő srác kell, mint mi. Legyen csini, legyen okos, legyen sziprkázó társaságember, legyen sikeres, legyen önálló, legyen szuperszerető, legyen gyengéd, legyen vad, legyen elméző, legyen férfias, legyen nőies, legyen nyitott és természetesen támogasson mindenben, ismerjen el bennünket. De mindezt azért várjuk el, hogy ne kelljen foglalkozni az egésszel, mert arra nincs se idő, se energia, se kitartás, se akarat. Mi foglalkozunk magunkkal, úgyhogy te legyél tökéletes. S mivel természetesen ilyen nincs, az első zökkenőnél meginoghatunk. "Jézusom, olyan hülyén beszél a pincérrel." "Basszus, volt már olyan, akivel jobb volt a szex." "De hát nincs is egzisztenciája, azt se tudja, mit akar, nekem nics kedvem fölnevelni a pasimat!" Bármi lehet kifogás és apropó a szakításra, az első konfliktus, az első megütközés, az első egyet nem értés. De nem csak lányoknál, hanem fiúknál is működik ez ugyanúgy, ha nem jobban, kapaszkodjatok, de ismerünk olyat, aki azért szakított, mert szerinte egy lányt nem hívhatnak Máriának vagy éppen azért, mert nem volt megfelelően fazonírizva. Második esély nincs.
 

Minden van csak kompromisszum nincs

Persze hogy nem foglalkozunk a javítgatással, csiszolgatással, hisz megszoktuk, ha valami nem jó, veszünk helyette másikat. Új ruha, új kütyü, új mindenféle, a régit nem javítgatjuk, a ruhát nem foltozgatjuk, nem alakítgatjuk. Munkahelyünk sem állandó, már nem húzunk le ötven évet a biligyárban, hanem oda megyünk, ahol nekünk a legjobb. Nem a köznek, hanem nekünk, a mi pénztárcánknak no és persze a mi karrierünknek és a mi önértékelésünknek. Önértékelésünk pedig egyre feljebb és feljebb kúszik, ezért elvárásaink is egyre magasabbak lesznek. Nem csupán anyagiak terén és kényelem terén, hanem kapcsolati téren is. Mert ha nem húzunk le ötven évet a biligyárban, akkor hogy húznánk le ötven évet egy tökéletlen Józsi mellett?  Érvényes lehet ez baráti kapcsolatokra is, de leginkább párkapcsolatokra áll. Olyan sokáig és olyan sokféleképpen mondták nekünk, hogy mindennek a kulcsa az, hogy rendben legyünk magunkkal, békében, kényelemben, szeretetben, hogy valóban elhittük, és a többieket teljesen kihagytuk a számításból. Magunkat boldoggá tudtuk tenni, de nem tudjuk mást hogy kell azzá tenni, és sokszor azt sem tudjuk elképzelni, hogy mindezt - ÖNMAGUNKAT - ideiglenesen föláldozzuk a családalapítás oltárán. A testemet? Na neeeem. A szabadidőmet? Na neeeem. Hogy kiessek a pörgésből, hogy unalmas anyuka legyek, mikor még annyi minden várhat rám? Neeeem.  Persze aztán eljön a kérlelhetetlen pillanat, mikor szembesülünk vele, hogy a világot megváltani nem tudjuk, hogy tökéletes nincs, hogy még magunk sem tudjuk definiálni, mi az, amit akarunk, csak azt tudjuk, mit nem akarunk - kereteket, szabályokat, hibákat, hűtlenséget, hűséget, unalmat, romokat, munkát, feszültséget, egyhangúságot... Eljön a pillanat, hogy kiderül, kompromisszumot KELL hozni, anélkül egyszerűen nem megy. Ja, és persze gyerek is kéne, mert az ösztönök azért még működnek.
 

És megoldás se...
 

Jó eséllyel eddigre már alaposan elkeféltük az egész magánéletünket, megfogalmaztuk magunkban a kijelentést, elővettük a jolly joker kártyát: a szüleim tehetnek az egészről. Hisz mit is mondhatna egy generáció, akit elvált szülők neveltek föl, akik megmutatták a párkapcsolati egységek kudarcát? Igen, az apám tehet róla, aki elhagyott, ezért nem bízom a férfiakban, s ezért nem vagyok képes elengedni őket. Vagy éppen az anyám, aki nem simogatott eleget, aki nem szeretgetett, nem foglalkozott velem, hisz egyedül kellett eltartania. Ok. És akkor hogyan tovább? Fogalmunk sincs róla. Talán a társadalmi evolúció eszköze ez is, egy fázis, hogy mindezt felismerve visszatérjünk egy emberibb korhoz. Vagy előre. Csak előtte összeomlik a gazdaság, a tásadalom és a természet. Nagy buli lesz.